Az elesett magyar hősök emlékezetét 1917-ben iktatták törvénybe, de a II. világháború után a hősök napját eltörölték, és csak 2001-ben nyilvánították ismét emléknappá május utolsó vasárnapját – kezdte az emléknap történetének felidézésében T. Mészáros András köszöntőjét. A polgármester hangsúlyozta: hazaszeretetet, családszeretetet és hűséget tanulhatunk elődeink példáiból, illetve szüleinktől, történelmünkből, de a hősiesség olyan jellemvonás, amit konkrét helyzet, olykor csak egy-egy pillanat szül.

„Ezek a példák nevelik erőssé a hazaszeretetet, azt a leírhatatlan és felbecsülhetetlen érzést, ami hőseink szívében és lelkében kitéphetetlenül sarjadt” – tette hozzá.

Stencinger Norbert történész az ünnepségen arról beszélt, hogy a XX. század elején és közepén hősi halált halt katonák több örökérvényű igazságot üzennek a ma emberének. Egyik a közösségért, a csoportért való tenni akarás, hiszen a lövészárkokban példaértékű volt a bajtársi szellem. A másik pedig a hit, amivel a katonák az otthonuktól több ezer kilométerre, borzasztó körülmények közt harcoltak. A visszaemlékezéseket olvasva látható: mindenkinek megvolt a maga hite: hittek abban, hogy hazajutnak, hogy látják a gyermeküket, a falujukat, és hittek az égből jövő segítségben is.

 

Stencinger Norbert idézte a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred parancsnokát, aki 1915-ben a sokadik olasz rohamban csak annyit mondott a katonáinak: „Csak még egyszer előre!” – ez az egyszerű mondat ma is számtalan nehézségen átsegíthet minket.

A rendezvényen közreműködött a Vörösmarty gimnázium Vox Juventutis vegyeskara, illetve a Lukin fúvószenekar és a Vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár Hagyományőrző Egyesület. A megemlékezés koszorúzással zárult: a városvezetés, a helyi szervezetek mellett a lakosság is lerótta kegyeletét egy-egy szál, illetve csokor virággal az I. és II. világháború érdi áldozatait név szerint feltüntető emlékműnél.